Prológus (Gyöngy és Rubin)

 

Elinor Hawkrich ide-oda forgatta fejét, és nagyokat szökkent, amivel minden egyes alkalommal magára vonta nyolc évvel idősebb bátyja rosszalló pillantását és zsörtölődését. Barna tincsei kiszabadultak a kalapja alól, amit széles szalag fogott össze az álla alatt. Vászonruhája susogott és felhabosodott, ahogy felugrott, majd halk huppanással ért újra földet a macskaköves utcán.

Még sose látott ennyi embert összezsúfolódni a Pall Mallon. Háromszögletű kalapok, cilinderek, és strucctollas turbánok folyója hömpölygött. A szavak zsibongtak a kandeláberek alatt, amik fekete karóként döftek az egyre sötétedő ég felé.

Az utca két oldalán sorjázó ablakokban lila szőlőszemekként tömörültek az emberek. Néhányan teljes felsőtestükkel hajoltak ki, amitől úgy tűnt a következő pillanatban kibucskázhatnak és nyakukat szeghetik. A falaknak támasztott létrákon emberek csüngtek, és izegtek-mozogtak, hogy minél többet és jobban lássanak.

Alkonyodott.

Az árnyékok megnyúltak, és a házfalakon egyre feljebb kúsztak, miközben az ablakok az utolsó narancscsillámokat verték vissza. A tetőkön vörösen lobbant a fény, egy ideig parázsként izzott, majd kihunyt.

– Mikor gyújtják már meg, Freddie? – rángatta meg a bátyja kabátjának ujját, melyen jól érződött a kamilla és a szantálfa illata.

– Hamarosan…

– Gondolod, hogy papa is bevezetteti a házba?

– Nem hiszem. Túl drága lenne kiépíttetni a vezetékeket – pillantott Frederick a zsebórájára. – És veszélyes.

– Veszélyes? Miért?

Frederick megvonta a vállát, majd lehajolt, hogy szemük egy vonalba kerüljön. Sötétbarna haja klasszikus görög stílusban göndörödött ki a cilindere alól.

– Azt mondják, felrobbanhat, így… BUMM! – írt le két kört a kezével, miközben zöldeskék szemét meresztette, és nagyra nyitotta a száját.

Elinor bensőjét a nevetés csiklandozta bátyja arckifejezését látva. Szájába harapott, hogy visszafojtsa, de hiába. Felkuncogott. A hangra a körülöttük állók egy része feléjük fordult. Az idősebb nők szemében rosszallás villant, amit néhányan még egy helytelenítő fejingatással is megtoldottak.

Érezte, ahogy egész arca elvörösödik. Tudta, hogy abba kellene hagynia a kérdezősködést, de túlságosan is érdekelte, mi történik körülötte. Főleg, hogy az újságok hasábjain állandóan cikkeztek a gázvezetékekről, és a gázlámpákról, és arról, hogy mindezt itt, Londonban fogják véghez vinni.

Egy teljes utca! Olajlámpák helyett gázzal fognak működni! Csoda… varázslat… És most kiderül, hogy felrobbanhat?!

– De akkor ez itt is megtörténhet, nem?

– Meglehet – bólintott Frederick. Arcizmai mozdulatlanságba dermedtek. – Etonban is vitatkoztunk erről… és a tanárok sincsenek egy véleményen. De erről neked nem kell tudnod – pöckölte meg Elinor homlokát.

– Hé! – kiáltott fel, mire újra rosszalló pillantásokat vont magára. Elfintorodott, és megdörzsölte a fájó pontot a homlokán. – Akkor a Prinny miért engedte meg?

Bátyja teljes magasságban kihúzta magát, amitől újra több mint egy fejjel magasodott fölé. Elinornak hátra kellett hajtania a fejét, hogy a szemébe nézhessen.

– Nem hívhatod így a Régensherceget!

– Miért? – fonta maga előtt össze a karját Elinor. – Papa is mindig így hívja. Ahogy te is!

– Az más. Mi férfiak vagyunk. Te pedig csak egy kislány.

– Tizenkettő leszek a következő hónapban! És többet tudok, mint ahogy te gondolod!

– Valóban? Na, ne mondd! – Hangjába hitetlenkedés vegyült.

– De igen. Tudom, hogy azért egyeztél bele, hogy elhozol a Mama és a Papa tudta nélkül, mert Miss Daniels-szel akarsz találkozni.

Frederick szemöldöke megemelkedett, arca kissé megnyúlt. Elinor akár meg is esküdött volna, hogy még látta, amint Freddie elpirul, mielőtt elfordította volna a fejét.

– Nem igaz. – Sétapálcája határozottan koppant a kövezeten.

Elinor tekintete végigsiklott a bátyja ruházatán, amit csak tegnap hozott el a szabó, újonnan, a legutolsó divat szerint szabva. Nem kellett a bricseszhez érnie, hogy tudja, a legfinomabb szarvasbőrből varrták, ahogy a bordó kabátját is a legjobb kasmírból készítették.

Megvonta a vállát.

– Kedvelem, Miss Danielst. Mindig mosolyog, és az aprósüteményei nagyon finomak. Főleg a lekvárosak…

Elég volt rágondolnia, arra az édes, gyümölcsös ízre, melyet kiegészített a vajas tészta puhasága, és azonnal összefutott a nyál a szájában. Nagyot nyelt. Talán túl hangosan is, mert a szeme sarkából látta, ahogy a bátyja elmosolyodik.

– Valóban?

– Ha elvennéd, akkor minden nap ehetnék belőlük, és… – még folytatta volna, de észrevette, ahogy bátyja már nem is rá figyel, hanem megbűvölten mered egy sárga, csipkeszegélyes szaténkalapra, majd megemelve kissé a cilinderét meghajol. Nem kellett még lábujjhegyre sem állnia, hogy tudja, ki lehet az. Miss Jane Daniels.

– Oda megyek köszönni. Mindjárt jövök. Rendben? – vetett felé egy oldalpillantást, majd meg sem várva Elinor válaszát elindult a kalap tulajdonosának irányába.

– Jó. Én meg ott leszek, rendben? – mutatott a kerítés felé, amin egy-két utcagyerek csimpaszkodott, hogy minél többet láthassanak majd. Egy intést kapott válaszként, mielőtt a tömeg összezáródott a bátyja háta mögött.

Egy pillanatig még figyelte a két egymáshoz közeledő kalapot, majd megemelve szoknyáját a kerítés felé indult. Arra gondolt, ott jobban szemmel tarthatja a bátyját, és a gázlámpák fellobbanását is. Odaérve felhúzódzkodott, és teljes testével a kovácsoltvasnak simult. A párkány túl keskeny volt, így lábujjhegyen kellett egyensúlyoznia, miközben mindkét kezével markolta a csavart rudakat, élük a tenyerébe nyomódott. Hátának hideg fém feszült.

Létrák emelkedtek a magasba a lámpák mellett, mire a tömeg felmorajlott. A körülötte lévők pusmogása felforralta az egyre hűvösebbé váló levegőt.

Elinor szája enyhén szétnyílt, és pislogás nélkül meredt a lámpákra, és a létrákon felfelé kapaszkodó emberekre. A levegő megdermedt.

A lámpagyújtók felértek. A csöndben hallani lehetett, ahogy az üvegbúra ajtaja megnyikordul. Vörös szikrák pattantak, majd kék lángok lobbantak sorban, egymás után.

Éljen!

Az üdvrivalgás megremegtette az ablakokat, a létrákat, a kerítést, a levegőt. A tömeg mozgásba lendült. Akár ha az eddig mozdulatlanságra ítélt víztömeg súlyától gát szakadt volna át, ide-oda verődött a falak között. Feltornyosult és tovább mozdult.

Elinor csak most vette észre, hogy eddig visszatartotta a lélegzetét. Nagyot sóhajtott. Nem robbant. A kékes fény egyenletesen égett az üveg mögött. Meg sem rezzent. Nem nyúlt meg, és nem tekergett. Kihűltnek és élettelennek tűnt.

A szeme sarkából vörös-fehér folt villanása vonta magára a figyelmét. Odakapta a tekintetét. Egy határozottan rókafarok fehérpamacsos vége rezzent meg a közeli sikátor sarkánál. Akkora, mint egy emberfej.

Róka?! Ekkora nagy? Mekkora lehet akkor maga a róka? Farkas méretű? Vagy annál is nagyobb?

Pislogott.

Két pamacsvég. Akár egy mókus szőréből készült hatalmas ecsetfej, melynek végét fehér festékbe mártottak.

Újra pislogott. Megdörzsölte a szemét.

A rókafarkak eltűntek.

Talán káprázott a szemem. Túl sok itt az ember, hogy idemerészkedjen egy róka is. Nem hogy kettő! Mégis mekkorák lehetnek?

A kérdés ott visszhangzott a fejében, és egyre jobban érdekelte a válasz. Utána kell mennie. Meg kell tudnia!

Elinor gyors pillantást vetett Miss Daniels, és a bátyja felé. Még mindig ugyanott álltak, és jól láthatóan Frederick magyarázott.

Talán még láthatja a rókát, vagy rókákat, ha elég gyors, és vissza is érhet, mielőtt a bátyja keresné. Amit, elnézve a helyzetet, egyáltalán nem tartott valószínűnek.

Ahogy leugrott, egy pillanatra elveszítette az egyensúlyát. A kerítés felé kapott újra. A rozsdával borított kovácsoltvas végighorzsolta a tenyerét. Sziszegve kapta el a kezét, és egyetlen röpke pillantást vetett a karcolásokra. Majd szoknyáját megemelve befordult a sikátorba. Maga mögött hallotta a zsibongást, mely egyre halkult, ahogy tovább haladt. Szemét meresztve, fürgén haladt végig a házfalak között. Egy csendesebb utcára érkezett. Az olajlámpák fénye remegő foltokat vetettek a macskakövekre. Bérhintó csattogott végig, majd fordult el jobbra. Elinor ide-oda nézett, felugrott, látja-e valahol a rókát megbújva. Nem tudta elhinni, hogy elvesztette mindkettőt.

Már csalódottan fordult vissza, amikor újra észrevette a két rókafarkat.

Arra perdült, és futásnak eredt. Átugrott néhány lócitromkupacot, ahogy átkelt az utca egyik oldaláról a másikra.

Befordult a sarkon.

Két férfi. Izmok feszültek, ököl lendült, penge villant a félhomályban.

Nyolc vörös rókafarok, és két csavart szarv, és bojtos bivalyfarok, és karmok. Összegabalyodtak, és szétváltak. Újra és újra, ahogy egyszerre csaptak le egymásra. Talpuk alatt fröccsent a nedves talaj. Parázs szemük fellobbant… vöröslött. A falak között ide-oda vergődött lábdobbanások, a morgásuk és az ütéseik hangjai.

Elinor megdermedt akár a vadászt szimatoló őz. Pislogás nélkül meredt a két lényre.

Démon! Démonok!

A nyolc rókafarok ide-oda lebbent, ahogy követte a démon mozdulatait. Ruhája szakadtan és véresen tapadt a testére. Felugrott, és átlendült a másik felett, az éles karom pengék végigszántották a csavart szarvakkal rendelkező ördögfajzat mellkasát, de az meg sem ingott. Úgy tűnt a sebei azonnal összeforrtak.

Elinor pillantása a két marakodó démon mellett a földön heverő alakra ugrott. Ruhája vértől és sártól nedvedzett. Haja csatakosan folyt egybe a körülötte lévő szennyel. Egy nő. Üveggolyóra emlékeztető szeme úgy tűnt, mintha bármelyik pillanatban kieshetne, és arrébb gurulhatna. Haja csatakosan folyt egybe a körülötte lévő szennyel. Ruhája és teste vértől és sártól nedvedzett, és ujjnyi vastag, vértelen nyúlványok kötelekként tekeregtek körülötte a földön.

Belek!

Elinor gyomra összerándult, és felfordult. Sav marta a torkát, térde megroggyant, és toccsant a sárban. Kezét a szája elé kapta. Ajkán vért érzett. Remegve emelte fel a kezét, és akkor látta meg a horzsolás okozta sebet.

A két démon megdermedt, és egyként fordultak felé. Orruk, mint a vérszagot szimatoló kutyáké mozdult. Tágult, és szűkült. Vörös szemük moccanatlanul szegeződött rá.

– Egrm… grmöngrm…

A csavart szarvú férfi fekete, húsos nyelve kitüremkedett, ahogy megnyalta az alsó ajkát, majd könyökét hátracsapta, egyenesen a másik arcába, ám az könnyedén felugrott, és a téglafalon megtámaszkodva elé érkezett, majd egyenesen Elinor felé vetődött.

A félelem görcsbe rántotta az izmait.

Sikítani akart, de a levegő a tüdejében ragadt. Élesen villanó fogakat látott, és a mellkasa felé közeledő hatalmas, éles karmokat.

– Gyöngy!

Kések…

Kéz csapott a vállára és hátrarántotta. Elterült. A fémes, vértől iszamós föld szaga az orrába furakodott. Fekete köpeny lebbent felette.

Dörr!

Vonyítás. És hördülés.

A szemhéja lecsukódott, a fülét néma csönd töltötte ki. Még érezte, ahogy lepel borul rá, és kezek emelik magasba.